2015. július 14., kedd

Chapter 0.5

Sziasztok! Négy nap múlva lesz, hogy pontosan 11 hónapja nem volt új rész. Remélem örültök neki, mert én igen, végre kész vagyok vele (már nagyon régóta íródik). 
Azóta elég sok minden történt a blogon, na jó, igazából csak kettő. Először is a legutolsó részkor még csak 3500 oldalmegjelenítés volt, most pedig 7656, valamint akkor 25 feliratkozó volt a blogon, most 30-32 között szokott lenni. Nagyon szépen köszönöm ♥
Nem is húznám tovább a szót, csak annyit szeretnék, hogy kommenteljen az aki méh itt maradt velem és olvassa a blogomat. Fontos lenne, előre is köszönöm!
Jó olvasást!
                                                                                                                                   xx Keyla C.


  Nem bírtam tovább ott ácsorogni, ezért odamentem hozzájuk, mikor Ash mellé álltam, mindketten elcsöndesedtek.
- Szia, Keyla vagyok! - mosolyogtam rá kedvesen, a lány is motyogott valami köszönés félét meg a nevét, úgy tűnik valamiért nem nagyon kedvel. Egy-két perc múlva megszólalt - mint az előbb megtudtam - Maia.
- Ő a barátod? - mutatott a mellettem álló göndör srácra.
- Igen - válaszoltam rá meggondolatlanul. A csajnak több se kellett, tenyere nagyot csattant Ashton arcán, majd kiviharzott az üzletből. Másodpercek alatt jutott el tudatomig, hogy még is mit mondtam. - Ugye jól vagy? Én nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, csak azt hittem, hogy a barát-barátra gondol. Sajnálom! - hadartam neki. Nem bírtam a szemébe nézni, épp most fosztottam meg a jövendőbeli barátnőjétől.
- Semmi gond, sok virág van még a Földön! - hangjában kedvességet, viszont haragot nem fedeztem fel. Felnéztem és a mosolygós arcával találkoztam.
- Ez kedves tőled! Amúgy mit keresel te itt? - kérdeztem meg tőle, ami eddig foglalkoztatott.
- Hát, hogy is mondjam.. - vakartam meg zavarában tarkóját. - Kiadom magam itt dolgozónak és a lányok sokszor is kérnek tőlem tanácsot, így könnyebb a csajozás.
- Tipikus pasi! - nevettem fel. - Akkor kedves uram, nem segítene nekem is?
- Ugye tudod, ha ezt Michael megtudja nekem végem?!
- Nem fogja megtudni - megmosolyogtatott mennyire elővigyázatos.
- Mit nem szeretnétek nekem elmondani? - hirtelen oldalra kaptuk a fejünket és szembe találtuk magunkat a három fiúval.
- Hogy Ashton itt akar vásárolni - improvizáltam gyorsan, de láttam rajta, hogy nem nagyon hisz nekem.
- Igen? - húzta fel egyik szemöldökét rám nézve. - És mit választottál? - fordult Ash felé, és nagyon erőlködött, hogy ugyan olyan komoly maradjon. A mellette lévő két srác halkan kacarászott. Felém kapta tekintetét és láttam rajta, hogy segítségért könyörög barna szemeivel.
- Öhm... - ide-oda kapkodtam fejemet körül nézve az üzletben. Majd megakadt tekintetem a tökéletes ruhadarabon, előre féltem mit fogok ezért kapni Ashtontól. - Azt! Azt nézte ki magának. - mutattam egy flitteres, csillogós férfi alsónemű felé. A fiúkból csak úgy dőlt a röhögés, elárulom, nekem is nehezemre volt normális arckifejezést mutatni. 

- Felpróbálnád a kedvünkért? - kérte Calum. Ash eléggé elpirult, majd annyit kérdezett, hogy "Muszáj?". Mi egyöntetű választ adtunk. Levette a polcról, majd azzal elkullogott a próbafülkék egyikébe. Amikor kész lett kijött, de ameddig csak tudta lehúzta a felsőjét, hogy ne látszódjon semmi a ruhadarabból.
- Ne már, haver! - szólt rá Luke. - Mutasd csak nyugodtan!
Még vörösebbel fejjel, mint eddig, felhúzta pólóját. Villámcsapásként hasított a levegőbe a hangos nevetések. Kínosan elhúzta száját, majd rám pillantott. Én csak elpirultam, eddig még nem láttam Michaelen kívül senkit ilyen hiányos öltözetben. Ez az alsónadrág pedig kiadott minden domborulatot. Mielőtt más is megláthatta volna őt, visszaiszkolt és felvette a saját ruháit. Kijött a fülkéből és nagy léptekkel ment a üzlet kijárata felé.
- Valamit itt hagytál! - mondta Calum, közben kihozta azt a bizonyos ruhadarabot. Ashton nagy nehezen megfordult:
- Nekem nem kell, én meg nem veszem!
- Megkapod tőlünk szülinapodra. - vigyorgott Michael.
- Hisz most volt két hónapja, majdhogy nem egy egész év van addig.
- Akkor elő-elő szülinapi ajándék. - győzködte már Luke is.
- Rendben, csak menjünk már! - a fiúk elmentek a pénztárhoz kifizetni az "ajándékot", addig én és Ashton kisétáltunk a bolt elé, hogy ott várjuk meg őket.
Mára végeztünk a shoppingolással, ezért visszaindultunk az iskolához, mert az mindenkinek nagyjából egyenlő távolságra van az otthonától. Szerencsére az út nem volt csendes, a fiúk mindig járatták a szájukat.
- Keyla, mi a kedvenc színed? - nem tudom, hogy jutottak el idáig, kicsit meg is lepődtem.
- Azt hiszem, a türkiz. - mindig is imádtam, minden árnyalatát. 
- És a szerencse számod?
- 26.
- Hány centi vagy? Milyen sorozatokat nézel? Kedvenc édességed? Szeretnél tetoválást?
- 162 cm. Beauty and the Beast-t, Teen Wolf-ot, Vampire Diaries-t és ehhez hasonlókat. Csokidarabos-pillecukros süti meg az almás-fahéjas. Talán, de még nem most.
- A zenével hogy állsz? Milyen stílusúakat hallgatsz? - egyre több kérdés, úristen.
- Igazából ez hangulattól függ.. - elgondolkoztam, hogy egyáltalán van-e jellegzetes zenei stílusom, de nem, én egy keverék vagyok. - ..és időjárástól. Minden féle jöhet, de azért a hörgős, nagyon rock zenéket inkább mellőzöm.
- Na és a hajaddal mizu? Miért ennyire vakítóan szőke? Rosszul sikerült festés? - egyetlenegy beszélgetést se úszhatok meg soha, hogy ne legyen szó a hajamról színéről.
- Nem éppenséggel. Az orvosok szerint pigment hiány lehet az oka.  De már kiskorom óta ilyen, szóval megszoktam. Mindig piszkáltak érte, az oviban, az általános iskolában és a régi gimimben is. Eleinte nagyon zavart, viszont ezzel valahogy megbékéltem az évek alatt. Tetszik, hogy más vagyok, mint a többi ember.
Lassan odaérünk úticélunkhoz, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit nem csináltunk a plázában.
- Fiúk, nem felejtettünk el valamit?
- Mire gondolsz? - kérdezte Luke, majd egymásra néztek, mintha csak a szemükkel beszéltek volna. Szerintem tudták mire gondolok.
- Egy szépségszalont nem szokás ilyen könnyen elfelejteni, főleg a manikűr-pedikűr részlegét nem! - ingattam feléjük a fejemet rosszallóan.
- Hát, már késő lenne hozzá! - válaszolta Luke. Tudtam, hogy ez nem igaz, hisz még csak nem rég múlt el a négy óra.
- Majd bepótoljuk egy másik nap - vontam meg mosolyogva vállamat. Mind csak beleegyezően sóhajtottak egyet.
- Mehetünk? - kérdezte Michael mellőlem. Csak bólintottam válaszképpen, elköszöntünk a fiúktól, kivéve Calumot, mert ő nem messze lakik tőlünk.
A két srác megfordult, majd elindultak, ezért mi is így tettünk. Először balra egy kis utcába fordultunk be, utána egy nagyobb, forgalmasabb útra. Rengetegen voltak, egy kisebb dugó is kialakult. Egyáltalán nem lepődtem meg, mert általában a felnőttek ilyenkor szoktak végezni a munkában, vagy a gyereküket hozzák el az óvodából esetleg az iskolából. Jó, hogy nem szálltunk fel buszra, biztos vagyok benne, hogy sokkal később értünk volna haza. Calum három utcával hamarabb lekanyarodott jobbra, arra haladt tovább. Már csak kettesben folytattuk utunkat hazafelé.
- Jól éreztem magamat! - törtem meg a csendet, rám nézett és elő tűnt mosolya.
- Akkor örülök - kedvesen átkarolta vállamat. - Nagyon jó fej srácok, lehet most neked kicsit túl bohókásnak, de idővel jobban megismered őket.
- Persze, ehhez idő kell.
Befordultunk az utcánkba és megpillantottam kicsit távolabb a házunkat. A kétemeletes épületnek halványsárga falai vannak, fehér ablak-ajtókeretekkel. Előtte található egy kis előkert - ahova sok színes virágot ültettünk - ami úgyszintén fehér kerítéssel van körbe véve. A körülötte lévő fák hangulatosak, ahogy nyáron a nagy lombjaik között átszűrődik a Nap, valamint ugyanebben az évszakban nincs akkora hőség bent a lakásban és a kertben sem.
Mire észbe kaptam, már a bejárati ajtó előtt állok és várom, hogy Michael kinyissa azt. Beléptünk, levettük a cipőinket és bementünk a konyhába, de az üresen fogadott minket, ezek szerint még dolgoznak. Felmentünk a saját szobáinkba. Letettem az íróasztalom előtti székre a táskámat, majd elterültem ágyamon. Daisy biztos meghallotta, hogy hazajöttem, pillanatok alatt az ágyamon volt. Hanyatt feküdtem, így a hasamon helyezte magát kényelembe. Nem kellett sokáig simogatnom elaludt a drága, én pedig elővettem a telefonomat. Körülnéztem a közösségi oldalakon, nem volt semmi érdekfeszítő, így inkább elvettem az ágyam mellett lévő szekrényről egy rajzlapot, ceruzát, meg egy nagyobb könyvet, amin tudok rajzolni.
Nem is vettem észre, már eltelt másfél óra is, amikor hangokat hallottam lentről. Biztos anyáék jöttek meg. Lementem és egy-egy öleléssel köszöntöttem őket. Míg ők felmentek lepakolni a dolgaikat és átöltözni, én addig elkezdtem elővenni a hozzávalókat a vacsorához. Semmi nehezet nem akartam, mert az így estére nem lenne olyan jó. Így a melegszendvicsnél maradtam, amit gyorsan meg is csináltam, hozzá pedig főztem erdei gyümölcsös teát. Mire kész lettem a többiek lejöttek. Mielőtt leültem volna én is az asztalhoz, adtam enni a mi kis házi kedvencünknek. Mindenkinek nagyon ízlett és evés közben megbeszéltünk a mai nap történéseit. A szüleim örültek, hogy elkezdtem barátkozni, míg Nora örült annak, hogy Michael barátaival ismerkedem, addig Phil nem nagyon preferálta. Jobban tetszene neki, ha inkább lányokkal tölteném szabadidejeimben, mintsem fiúkkal. 
Fél óra, háromnegyed óra múlva végeztünk is. A pakolással szerencsémre nem nekem kellett foglalkoznom, azt elvállalta Nora. Felszaladtam szobámba, megfogtam az ágyamon összehajtogatott pizsamámat és a fürdőbe vonultam. Előbb a sminkemet mostam le, majd utána jött a zuhanyzás. Kicsit elhúzódott a dolog, negyed óra múlva szálltam ki a kabinból. Rögtön a törülközőmet csavartam magam mögé, mert nem esett jól a felhevült bőrömnek a hideg. Gyorsan megtöröltem magamat és felvettem az alvós ruhámat. Visszamentem a kis birodalmamba és elkezdtem bepakolni a füzeteket a holnapi órákra. Utána a kosárlabdás mezemet kerestem elő, meg a rövidnadrágot és feltettem egy vállfára, majd felakasztottam a szekrényemre. Hirtelen betoppant Michael. 
- Hogy-hogy elővetted?
- Hisz holnap lesz a kosárlabda selejtező - néztem rá, olyan mintha nem is tudna róla.
- Nem...
- Tudom, kicsit gyűrött, de ezért hagyom itt estére, hogy kinyúljon egy kicsit.
- De nem... - most sem tudta végig mondani, ismét közbe vágtam.
- Nyugi Michael, nem fogom itthon hagyni. Annyira várom már, hogy nem fogom elfelejteni.
- Rendben - egy apró mosoly kíséretében kisétált.
Amúgy ezt a szettet nem rég kaptam tőle. Tudja, hogy imádok kosarazni és a tanítás kezdete előtti héten meglepett ezzel az ajándékkal. A felirat rajta az iskolának a neve, azaz Bravestore - ahová most már én is járok - valamint a születési napom száma, a 23. 
Még mielőtt véglegesen bebújtam volna a puha takaróm alá, gyorsan elmentem fogat mosni, hisz nem szabad kihagyni. Miután visszatértem, lekapcsoltam a villanyt, elvettem a szekrényről a távirányítót és bekapcsoltam a tévét. Végre befeküdhettem az ágyamba és onnan néztem az épp adott műsort. Nagyon fájtak a lábaim a sok séta miatt, főleg, hogy magassarkúban kellett körbe járkálnom a plázát és a fél várost. Talán eltelhetett 5 vagy lehetett akár 3 perc is, mikor hallottam, hogy valaki bejön és elzárja a zajforrását, valamint megigazítja a takarómat. Csak egy köszönömöt suttogtam az illetőnek, ő csak halkan kisétált a szobámból és magamra hagyott a sötétben, a gondolataimmal és a fáradtsággal, ami rám nehezedett. Ezek után már tényleg nem telt el sok idő és elaludtam.